Redcrescent; Chapter Two

2014.03.03. Föld

Tara Winstone

Szörnyű fájdalmakra ébredtem. A fejem sajgott, a végtagjaimat nem érzékeltem. Még a fejem fel emelése is nehézségeket okozott. A szemem tágra nyílt attól a látványtól ami fogadott. Soha nem láttam még ilyen szépet. Persze, anyukám még kisebb koromba mesélt a Földről, de sose gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű. Mosolyogva felálltam, vagyis megpróbáltam, de akár mennyire is erőlködtem, nem éreztem a lábamat. Nyöszörögve bár, de sikerült elernyedt testemet oda vonszolnom egy fához. Mélyet szippantottam a levegőből és az a gondolat vágott belém, hogy még csak 5 perce kb. hogy itt vagyok és nem érzem a lábam, de jobban kedvelem ezt a légkört, mint ahol eddig éltem. Hirtelen bizsergés futott végig a gerincemen, s ez a jól eső érzés egészen a lábujjaimig eljutott. Ettől az érzéstől és ettől a pillanattól fogva érzem a lábam, és azt hogy mindig is ide tartoztam. Gondolkodás menetemet a közeli bokor zörgése zavarta meg. Mozdulatlan maradtam, reméltem, hogy senki nem vette észre az érkezésem. Vártam, vártam hogy elő ugorjon egy robot és letámadjon. A bokorból egy szőrös kis valami ugrált elő. Oda szökdécselt hozzám és orrát hozzám érintette, de megijedt tőlem és vissza húzta azt. Kezem kinyújtottam, hogy hozzá érhessek. Két nagy füle, fehér puha szőre és pici rózsaszín nózija volt. Nevetve megvakargattam füle tövét, mire felugrott az ölembe. Mosolyogva leraktam a földre és a kvárió felé fordultam. Teljesen tönkre ment. Ezzel már se én, se senki nem megy sehova. Valahogy el kell tüntessem, hiszen nem találhatja meg senki. Sóhajtva oda mentem és megpróbáltam eltolni. Hirtelen a földön találtam magam. Varázs erőm volna? Nem, csak én eddig nem itt éltem, és míg megszokom a levegőt, a környezetet addig 'szuper erőm' lesz. Gondolom én. Aztán végülis ki tudja, nem vagyok én egy tudós palánta. Oda futottam a kvárióhoz, felemeltem és beledobtam a közeli tóba. Leültem és néztem ahogy bugyborékolva elsüllyed. Kicsit még furcsa, de hamar megszokom. Remélem. De ne beszéljünk már tő mondatokban, gyerünk fedezzük fel a terepet. 

Az emberek itt élnek? A zöld növények közt? Na de mindegy. Egyre több élőlény jött elő. Azt hiszem ők az állatok, akik az erdőben élnek. Szóval ezek szerint egy erdőben vagyok. Elkezdtem sétálni valamerre, aztán azt vettem észre hogy szaladok, szinte rohanok. Kezdenek ritkulni a fák, és egyszer csak eltűnnek. Kiérek egy beton útra, s a következő pillanatban hangos dudálást hallok bal oldalról. Oda fordulok és két fény csóva, mely a szerkezethez tartozik egyenesen a szemembe vakít. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok. Mért lett ilyen sötét? Valami nagyon nyomja az oldalam.  Nyöszörögve kinyitom a szemem és látom, hogy körülöttem emberi lények néznek engem. Mind engem néznek és össze súgnak. Felállok leporolom magam. Látták hogy kutya bajom, beültek a kocsijukba és elhajtottak. Mintha mi sem történt volna. Az autó, mely elcsapott roncsokban hever mellettem. Az irányítója már nincs a helyszínen. Gondolom, nem akarta magát elfogatni. Körbe fordultam az út szélén. Bal oldalamon az erdő volt, mely gyönyörűségével hívogatott. Jobb oldalamon házak voltak, méghozzá otthonos kertes házak. Teljesen ember kinézetem van, de mégsem volt elég bátorságom, hogy közéjük merészkedjek. Végül balra fordítottam a fejem és arra folytattam utamat. Futottam, szinte szárnyaltam. Nevetve rugaszkodtam el a földtől és kapaszkodtam bele egy ágba. Lenéztem, körül belül 6 méterre lehettem a talajtól. Aztán felfelé fordítottam tekintetem. Kicsit megszédültem, de megráztam fejem és kitisztult a látásom. Jobbra van még egy ág, elrugaszkodva arra át ugrottam. Aztán még egy és még egy. A végén azt vettem észre, hogy a fa tetején vagyok. Körül tekintettem. Ez az erdő a miénkhez képes nagyobb és sokkal sűrűbb, nem beszélve arról, hogy itt sokkal több élőlény leselkedik a bokorban. Mosolyogva néztem, ahogy a madarak kirepülnek a lombok közül, s csicseregve eltűnnek.  Anyukám egyszer elvitt egy orvoshoz a Huntenian, és emlékeket ültettek be nekem. Nagyon drága volt, tudom. De anya kevés kis keresetét arra költötte, hogy emlékeket építsenek a fejembe a Földről. Ezért van az, hogy fokozatosan jutnak eszembe az élőlények, szerkezetek nevei. Behajlítom térdemet és felkészülök a következő ugrásra, aztán már repülök is. Neki az egyik fának. A fa recsegve kidőlt és én pedig pattogva érek földet, nekivágódva egy sziklának. Fejemet bevágtam és elhomályosult a látásom. Kezeim élettelenül esnek mellém, valami nedveshez érve. Jobban kinyújtva a kezem tapintásom felismeri a vizet. Ujjaimat megmozgatom, a víz érintésére elmosolyodok. A föld hirtelen nedves lesz és csúszós, testem tehetetlenül csúszik bele a tavacskába. A váratlan dologtól, torkomból éles sikoly tör elő, mely megrázza az egész erdőt. Nevetve lubickolok a vízben, érzem testem megtisztul, felfrissül. Igaz, nem annyira tiszta, de a víz az víz. Véletlenül nyelek pár kortyot és agyamat elöntik az emlékek. Zöld, kék színek. A tengerek, a fák. Illatok érződnek, de csak azért mert az agyam ennyire ismeri őket. Látom anyukámat, ahogy fut egy mezőn, utána pedig egy férfi lohol. Utol éri, egymásra mosolyognak. Madarak röpdösnek, csicseregnek. A férfi elővesz egy pokrócot, leteríti majd letelepednek rajta. Előpakol több féle ételt egy kosárból, és nevetve elfogyasztják. Piknikeznek. 

A hirtelen jött sok információtól agyam elnehezedik, úgy érzi nem tud több információt befogadni. Elvesztem testem felett az uralmat, mely már a tó feneke felé süllyed. Egyre csak több és több víz jut be a tüdőmbe. Pilláim elnehezedtek, úgy éreztem többé nem nyitom ki. Aztán egy semmiből jött erő átjárja testemet és újból a parton találom magam. Köhögve felülök és körül nézek. Nagyot sóhajtva hátra dőlök a homokba és az eget kémlelem. A Nap épp lemenőben van, kezd lehűlni az idő. Figyelem a madarak játékát az égen. Két kisebb madár egymással civakodik, repkednek ide-oda. Aztán az egyik hirtelen elveszti egyensúlyát és zuhan.  A madár csipogva leesik a földre és mellettem ér célba. Gyorsan föl térdelek és a madár segítségére siettek. - Hé, kis haver! Tarts ki... - tartom benne a lelket. Két kezem rá helyezem és erősen koncentrálok a gyógyításra. A gyógyítást még a Képzőbe tanultuk. Az volt az egész energia átmenetnek a lényege, hogy erőt kellett teremteni. Nem varázslat csak a jövő egyik tudománya. Össze szedtem az összes energiám és a kis madárkára koncentráltam. Kezemből fel ragyogott az a bizonyos kék fény, melyet a madár életéért teremtettem. A madár kis testében fellobbant az élet és újra csicsergett. Megkönnyebbülten dőltem hátra. Figyeltem ahogy a kicsi madár újra repdes. Felrepült az egyik közeli fára, leszállt az egyik ágra és énekelt. Érdeklődve ültem fel és néztem a madárka irányába. Mosolyogva pillantottam a tó irányába, mellyel egy szinten volt a Nap. Igen, lassan végleg eltűnik. Vissza dőltem és élveztem, hogy a madarak énekelnek. Kivételesen úgy éreztem, hogy csak nekem, köszönet kép. A lágy dallam teljesen elnehezítette a szemeimet, az utolsó emlékem az, hogy ellep a sötétség, amit itt éjszakának neveznek. 

~×~      

Léptekre és sutyorgásokra riadok fel. Szemeim kipattantak és szembe találtam magam a hosszú, sárga fénycsóvákkal. Zseblámpák. Engem keresnek. Az adrenalin szintem szinte az egekbe szökött, s rohanni kezdtem. Csak futottam, nem tudtam pontosan, hogy merre. A fák csak suhantak el mellettem. A fénycsóvák a fejem felett cikáztak. Halk beszédet hallottam magam mögött. Zavartan néztem körbe, menedéket keresve. Észre vettem egy viszonylag vastag törzsű fát, majd gyorsan mögéje futottam, s elrejtőztem. Lihegve tapadtam a fához, próbáltam légzésemet le lassítani. Kikukucskáltam a fa mögül, lélegzet visszafojtva láttam a sok embert, ide oda mászkálni. Az egyik - magas volt és fekete kabátot viselt - megfordult és rám világított. 
- Hé! Ott van valami! - kiáltotta, amilyen gyorsan csak tudtam át rohantam egy másik fa mögé, elrejtőztem a kíváncsiskodó népek elől. Kinéztem egy pillanatra a fa mögül, az emberek az előbbi rejtekhelyem körül nézelődtek. Megpróbáltam minél csöndesebben felkapaszkodni az egyik faágra, feljebb haladva elcsendesült a nagy zaj, már nem hallottam a halk szó váltásokat. Minél feljebb másztam, annál jobban tört rám a szabadság érzete. Szinte a már a legtetején voltam, s ott fenn leültem, fejem a fatörzsének támasztottam. Tekintetem az ég felé fordítom, elmosolyodom a Hold láttán. Eszembe juttatja az otthonom. 
Otthon; a szobámból egyenesen látni lehetett a Holdat, sőt még a többi bolygó is látható volt. Mindig, minden este mikor lefeküdtem aludni, a Hold bevilágított a szobámba. Megnyugtató volt, a fény az egész szobát elárasztotta, rá vetődött minden tárgyra, apró dolgokra. Apukám minden este, pontban mikor a Hold feltűnt a csillagos égen, bejött elköszönni. Gyári munkásként dolgozott egy Robot gyárban. Ők tervezik és gyártják a felügyelő robotokat. Anyukám egy embernél dolgozott, egy gazdag embernél, akié volt az egész gyár. Szobalányként kereste meg a pénzt, amiből megéltünk.
Nagy levegőt vettem, majd elrugaszkodtam a vastag faágról. Célba vettem a következő fa egyik vastag ágát, majd azt megfogva felmászok rá. Ezeket a mozdulatokat még párszor megismétlem, úgy hogy automatikusan haladok. Észre se veszem, hogy fogynak a fák, én még mindig rugaszkodok az ágakról. Szakadatlanul repültem, fáról-fára, ágról-ágra. Aztán egyszer csak abbamard az erdő és én zuhanok. Zuhanok, mivel nem voltam elég figyelmes. Egy kemény falnak, jobban mondva egy hegyomlásnak ütköztem. Arcom fájdalmas grimaszba torzult, ahogy lecsúsztam az éles sziklák mentén. Majd nagyot puffanva az földre értem. Nagyon fájt minden porcikám, de nem volt időm a fájdalmaimra gondolni. Mentsvár után kutatva, egy barlangot látok. Nem gondoltam végig - mint általában, hogy mit cselekszek. Csak bevonszolom magam a sötét, menedéket nyújtó üregbe. Hátam a hideg sziklának támasztom, fejem pedig az erdő felé fordítom, hogy lássam, ha valaki megközelíti a rejtekhelyem. Tekintetem megakad a Holdon, mire szomorúan sóhajtok egyet. Szemhéjam elnehezedik, pilláim ólom súlyként csukodnak le. Majd a barlangot, s testem minden szegletét, elnyeli a reményt nyújtó sötétség.