2157.02.34. Huntenia
A lány tudta, hogy eljött az idő. Tudta, hogy most kell megtennie. Megtennie azt, amit annyira nem szeretett volna. Megtenni azt, amit idők óta nem tett már meg. Nem élte át ezt az érzést. Ezt a felettébb jó érzést, s most itt volt az idő, hogy újra átélje.
Már napok, hetek, sőt hónapok teltek el, hogy nem jött ki a szobájából. Senki, még a szülei sem tudták rá venni, hogy kimozduljon onnan. Az ajtaján nem ment ki senki, és nem is jött be semmi. Fel kelt, megnézte magát a tükörben. Az elmúlt időkben nagyon sokat fogyott, ezért a hajlatoknál, mint például a könyökénél kiálltak a csontok, szinte ijesztő hegyességgel, és félő volt, hogy átszúrja a bőrét. Azonban nem csak a testének lett más alakja, hanem az arca is beesett volt, arccsontja sokkal jobban kiállt ezzel inkább ijesztővé tette az egész összhatást. A kék szeme, és a vörös haj koronája ijesztően világított a sötétben. Ahogy a holdfény rávetődött az este folyamán, nem csak saját magát rémisztette meg, hanem a Huntenián élő összes élőlény. Igen, kijött a szobájából, de nem az ajtón keresztül tette azt, mert úgy szembe kellett volna néznie a szüleivel. Az ablaka mellett egy nagy diófa van, s az egyik ága majdnem beért a szobájába. Lemászott a fáról és most az egyik utcában baktatott. Muszáj volt eljönnie, nem hagyhatta hogy otthon történjen meg az a dolog, melynek eljött az ideje. Most éppen az erdő felé rohan, már csak pár méter választja el a szabadságától. Beért, de várnia kellett. Mint mindig, most is várnia kellett. Az erdőben lévő tavacska felé tartott, ott leült és várt. De nem történt meg. A lány tévedett. Vagyis nem a lány tévedett, hanem rossz információt adott neki a Tanács. A lány fel állt, és mit sem törődve a Tanáccsal, hazafelé indult. Már kezdett elege lenni abból, hogy folyton ismeretlen leveleket kap. Az egyik nap - mikor legelőször kapott levelet - éppen haza tartott az iskolából és egy levél pottyant az útra. A lány izgatottan vette kezébe és nyitotta ki. A levél olvasása közben a mosolya fokozatos lekonyult, majd végül eltűnt. Még a szüleinek sem merte megmutatni. Azóta két levelet kapott, mind a kettőt a szél fújta be az ablakon. Az eddig kapott összes levélben figyelmeztetés állt. Figyelmeztetés arra, hogy telihold idején hagyja el otthonát. De mi az istenért? A lány még nem jött rá. Eddig komolyan vette, de kezdi elveszteni a türelmét. Ezért is siet most haza. Az elmélkedésből egy hangos sziréna szó veri föl. Igen, majdnem elkapták az őrző robotok. Elkellet bújnia egy fa mögé, hogy nehogy rajta kapják. Azon hogy éjjel kint bóklászik, hiszen ezt szigorúan tiltja a Törvény. A levegőt vissza tartva, teljes erejével simul neki a fának. A háta mögött szkennelést hall. Amint észhez tér, a piros fény beazonosította a testét. Elkésett. A robot monoton hangon ejtette ki nevét, és elhurcolta a hold fényében.
Reggel a lány sajgó fejjel kelt, és egy elég kényelmetlen pozícióban. Ki volt csatolva egy ágyhoz. A nyaka sajgott, nehezére esett mozogni, de körül nézett. Nem tudta beazonosítani, hogy hol van. Körülötte minden modern szerkentyűk voltak. Ilyet még sose látott. Náluk, Rondie-ban nem voltak ilyen fejlett dolgok. Volt bent egy Őrző, aki egy ember volt - mint Ő és a többi ember -, csak rajta vezetékek voltak. Éppen szólni akart neki a lány, mikor bejött egy robot a szobába. Fémes zörgés hallatszott, majd elkezdte tolni az egyik ágyat. Az ember, vagyis az embernek kinéző valami, távozott az ajtón, de robot benn maradt. Megadóan sóhajtott. Elment az egyetlen esély a kijutásra. A robot oda állt az ajtó elé és érdeklődve figyelte Őt. A lány sóhajtva fordult az egyetlen fény forrás felé, a picinyke ablakhoz. Ahonnan besütött a holdfénye, erőteljes fényével szinte felégette. A lány megbabonázva nézte a Holdat, s elöntötte testét a forróság. Mit éreznél ha beléd csapna a villám? Ő pontosan ezt érezte. Az ereiben föl forrt a vér és szeme kidülledtek. Fájdalmasan felordított és háta ívbe feszült. A szeme már nem kék volt, hanem teljesen fekete. Karján az erek feldagadtak, állkapcsa megfeszült. A Hold teljesen átvette az uralmat a lány apró teste felett. A bal karját, utána a jobb karját tépte ki az Őt fogva tartó csatok alól. Az lányt felügyelő robot egyenletesen, kimért lépéssel oda ment hozzá és megpróbálta lefogni. Bár ne tette volna. A lány dühös volt, s ki tépte a robot egyik karját. Majd a másik következett. A robot vinnyogva próbálta védeni magát a Hold fogságába esett lánytól. De hiába. A lány ráugrott és két kézzel fogva a fejét kitépte a helyéről. A robot darabjai megsemmisülve hullottak a földre. Ő pedig fogta a robot fejét és azzal kidobta az egyetlen menekülési helyet, az ablakot. Szabad utat engedve ezzel magának. A lány megragadva a lehetőséget, futásnak eredt. Egy kvárió éppen indulni készült. A lány merészen megiramodott felé, majd föl ugrott rá. Az emberek akik benne voltak, ijedten nézték a megvetemedett szörnyet. Igen a lányt. Kifeszítette az ajtót, majd az embereket kihajítva helyet foglalt a kvárióban. Elszörnyedve nézte, hogy csupa vér. Majd fejét megrázva fordult az irányítópult felé. A lány elszörnyedve a céltól, hátra dőlt és megpróbálta csillapítani a vérzését. A cél, ami ki volt tűzve a kváriónak, eléggé meglepte a lányt, hisz még sosem járt ott. Sőt még nem is hallott róla sokat, csak néhány beszédfoszlányban csípte el az utcán. Egy kicsiny kis bolygó, ahol van víz, föld és növények. De nem annyira fejlett a technológia mint a Huntenián. Igen, a lány a Föld felé tart. 