Friss hírek

Köszöntök minden megmaradt érdeklődőt, ezen az elfeledett, félrehajított blogon!
Sajnálatos módon teljesen kiment a fejemből, hogy még itt van nekem ez a drága Redcrescent nevű blog. A blog - ha jól emlékszem - 2015.01.25.-én zárta be a kaput egy kisebb szünet reményében. Aminek ugyebár valamikor a 2015-ös nyáron kellett volna vége szakadna. De sajnos ez nem következett be, mert hát... Egek! Ne húzzuk tovább, nem is keresek mentségeket. Minek is? Ezzel úgyis csak magamat fokoznám lejjebb a képzeletbeli ranglétrámon. Szóval a helyzet az, hogy rátaláltam, avagy a blog talált rám és hát hogy is fogalmazzak, magával ragadott. Ezért most úgy döntöttem, hogy folytatom Tara és Zayn történetét. Őszintén meg kell mondanom, hogy engem is érdekel a folytatás. A minap eltökéltem magam arra, hogy bármi áron folytatom ezt a történetet. Sajnos, mire hazaértem, szinte ki is ment a fejemből, de lám, ezen a csodás vasárnap estén újból rábukkantam, s gondoltam megírok egy kis újabb kedvcsinálót.

Nos, szóval most jöjjön a lényeg, amit már lassan egy órája késleltetek... A blog még mindig szünetelni fog, de már nem meghatározatlan ideig, ugyanis úgy terveztem ( ebből a fene se tudja mennyi valósul meg), hogy a tavaszi szünetben vagy később, sok szerencsével előbb, kirakom a várva-várt következő fejezetet.

A bog újbóli nyitása: 2016.03.24. (csütörtök) 

A következő fejezet posztolása: 2016.03.26. (szombat) 

Remélem két napnál többet nem fogok késni. Addig további szép estét és kitartást holnapra!

Üdvözlettel, 

Raven Ayanami

Bejelentés

Kedves - megmaradt, avagy nem létező Olvasóim! 

Azzal a hírrel érkeztem, hogy eme blog sajnos ihlet hiányában szenved. Azaz... nem is pontosan ihlet hiányban, hiszen megvan tervezve az összes fejezet, egészen az epilógusig. Nos csak annyi a helyzet, hogy már nem érzem az elmémben a blogot, a történéseket és a szereplők tulajdonságait. Voltaképpen már nem rajongok, a hírhedt kornyikáló nyálbandáért, a(z) One Direction-ért. Bár ez nem kifejezetten egy 1Ds fanfiction lett volna... de már nem érzem sajátoménak ezt a blogot. 

Szóval /dobpergés/ 

A BLOG MEGHATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL.

Várható újból nyitás: 2015.06.07. 

Legkésőbbi nyitás: 2015.07.13. 

Ha ezek közöl egyiken sem jelentkeznék, a blog megadatlan időpontban törlésére kerül sor.

Köszönöm megértéseteket,

Rebeka - a blog megmaradt írója

Redcrescent; Chapter Two

2014.03.03. Föld

Tara Winstone

Szörnyű fájdalmakra ébredtem. A fejem sajgott, a végtagjaimat nem érzékeltem. Még a fejem fel emelése is nehézségeket okozott. A szemem tágra nyílt attól a látványtól ami fogadott. Soha nem láttam még ilyen szépet. Persze, anyukám még kisebb koromba mesélt a Földről, de sose gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű. Mosolyogva felálltam, vagyis megpróbáltam, de akár mennyire is erőlködtem, nem éreztem a lábamat. Nyöszörögve bár, de sikerült elernyedt testemet oda vonszolnom egy fához. Mélyet szippantottam a levegőből és az a gondolat vágott belém, hogy még csak 5 perce kb. hogy itt vagyok és nem érzem a lábam, de jobban kedvelem ezt a légkört, mint ahol eddig éltem. Hirtelen bizsergés futott végig a gerincemen, s ez a jól eső érzés egészen a lábujjaimig eljutott. Ettől az érzéstől és ettől a pillanattól fogva érzem a lábam, és azt hogy mindig is ide tartoztam. Gondolkodás menetemet a közeli bokor zörgése zavarta meg. Mozdulatlan maradtam, reméltem, hogy senki nem vette észre az érkezésem. Vártam, vártam hogy elő ugorjon egy robot és letámadjon. A bokorból egy szőrös kis valami ugrált elő. Oda szökdécselt hozzám és orrát hozzám érintette, de megijedt tőlem és vissza húzta azt. Kezem kinyújtottam, hogy hozzá érhessek. Két nagy füle, fehér puha szőre és pici rózsaszín nózija volt. Nevetve megvakargattam füle tövét, mire felugrott az ölembe. Mosolyogva leraktam a földre és a kvárió felé fordultam. Teljesen tönkre ment. Ezzel már se én, se senki nem megy sehova. Valahogy el kell tüntessem, hiszen nem találhatja meg senki. Sóhajtva oda mentem és megpróbáltam eltolni. Hirtelen a földön találtam magam. Varázs erőm volna? Nem, csak én eddig nem itt éltem, és míg megszokom a levegőt, a környezetet addig 'szuper erőm' lesz. Gondolom én. Aztán végülis ki tudja, nem vagyok én egy tudós palánta. Oda futottam a kvárióhoz, felemeltem és beledobtam a közeli tóba. Leültem és néztem ahogy bugyborékolva elsüllyed. Kicsit még furcsa, de hamar megszokom. Remélem. De ne beszéljünk már tő mondatokban, gyerünk fedezzük fel a terepet. 

Az emberek itt élnek? A zöld növények közt? Na de mindegy. Egyre több élőlény jött elő. Azt hiszem ők az állatok, akik az erdőben élnek. Szóval ezek szerint egy erdőben vagyok. Elkezdtem sétálni valamerre, aztán azt vettem észre hogy szaladok, szinte rohanok. Kezdenek ritkulni a fák, és egyszer csak eltűnnek. Kiérek egy beton útra, s a következő pillanatban hangos dudálást hallok bal oldalról. Oda fordulok és két fény csóva, mely a szerkezethez tartozik egyenesen a szemembe vakít. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok. Mért lett ilyen sötét? Valami nagyon nyomja az oldalam.  Nyöszörögve kinyitom a szemem és látom, hogy körülöttem emberi lények néznek engem. Mind engem néznek és össze súgnak. Felállok leporolom magam. Látták hogy kutya bajom, beültek a kocsijukba és elhajtottak. Mintha mi sem történt volna. Az autó, mely elcsapott roncsokban hever mellettem. Az irányítója már nincs a helyszínen. Gondolom, nem akarta magát elfogatni. Körbe fordultam az út szélén. Bal oldalamon az erdő volt, mely gyönyörűségével hívogatott. Jobb oldalamon házak voltak, méghozzá otthonos kertes házak. Teljesen ember kinézetem van, de mégsem volt elég bátorságom, hogy közéjük merészkedjek. Végül balra fordítottam a fejem és arra folytattam utamat. Futottam, szinte szárnyaltam. Nevetve rugaszkodtam el a földtől és kapaszkodtam bele egy ágba. Lenéztem, körül belül 6 méterre lehettem a talajtól. Aztán felfelé fordítottam tekintetem. Kicsit megszédültem, de megráztam fejem és kitisztult a látásom. Jobbra van még egy ág, elrugaszkodva arra át ugrottam. Aztán még egy és még egy. A végén azt vettem észre, hogy a fa tetején vagyok. Körül tekintettem. Ez az erdő a miénkhez képes nagyobb és sokkal sűrűbb, nem beszélve arról, hogy itt sokkal több élőlény leselkedik a bokorban. Mosolyogva néztem, ahogy a madarak kirepülnek a lombok közül, s csicseregve eltűnnek.  Anyukám egyszer elvitt egy orvoshoz a Huntenian, és emlékeket ültettek be nekem. Nagyon drága volt, tudom. De anya kevés kis keresetét arra költötte, hogy emlékeket építsenek a fejembe a Földről. Ezért van az, hogy fokozatosan jutnak eszembe az élőlények, szerkezetek nevei. Behajlítom térdemet és felkészülök a következő ugrásra, aztán már repülök is. Neki az egyik fának. A fa recsegve kidőlt és én pedig pattogva érek földet, nekivágódva egy sziklának. Fejemet bevágtam és elhomályosult a látásom. Kezeim élettelenül esnek mellém, valami nedveshez érve. Jobban kinyújtva a kezem tapintásom felismeri a vizet. Ujjaimat megmozgatom, a víz érintésére elmosolyodok. A föld hirtelen nedves lesz és csúszós, testem tehetetlenül csúszik bele a tavacskába. A váratlan dologtól, torkomból éles sikoly tör elő, mely megrázza az egész erdőt. Nevetve lubickolok a vízben, érzem testem megtisztul, felfrissül. Igaz, nem annyira tiszta, de a víz az víz. Véletlenül nyelek pár kortyot és agyamat elöntik az emlékek. Zöld, kék színek. A tengerek, a fák. Illatok érződnek, de csak azért mert az agyam ennyire ismeri őket. Látom anyukámat, ahogy fut egy mezőn, utána pedig egy férfi lohol. Utol éri, egymásra mosolyognak. Madarak röpdösnek, csicseregnek. A férfi elővesz egy pokrócot, leteríti majd letelepednek rajta. Előpakol több féle ételt egy kosárból, és nevetve elfogyasztják. Piknikeznek. 

A hirtelen jött sok információtól agyam elnehezedik, úgy érzi nem tud több információt befogadni. Elvesztem testem felett az uralmat, mely már a tó feneke felé süllyed. Egyre csak több és több víz jut be a tüdőmbe. Pilláim elnehezedtek, úgy éreztem többé nem nyitom ki. Aztán egy semmiből jött erő átjárja testemet és újból a parton találom magam. Köhögve felülök és körül nézek. Nagyot sóhajtva hátra dőlök a homokba és az eget kémlelem. A Nap épp lemenőben van, kezd lehűlni az idő. Figyelem a madarak játékát az égen. Két kisebb madár egymással civakodik, repkednek ide-oda. Aztán az egyik hirtelen elveszti egyensúlyát és zuhan.  A madár csipogva leesik a földre és mellettem ér célba. Gyorsan föl térdelek és a madár segítségére siettek. - Hé, kis haver! Tarts ki... - tartom benne a lelket. Két kezem rá helyezem és erősen koncentrálok a gyógyításra. A gyógyítást még a Képzőbe tanultuk. Az volt az egész energia átmenetnek a lényege, hogy erőt kellett teremteni. Nem varázslat csak a jövő egyik tudománya. Össze szedtem az összes energiám és a kis madárkára koncentráltam. Kezemből fel ragyogott az a bizonyos kék fény, melyet a madár életéért teremtettem. A madár kis testében fellobbant az élet és újra csicsergett. Megkönnyebbülten dőltem hátra. Figyeltem ahogy a kicsi madár újra repdes. Felrepült az egyik közeli fára, leszállt az egyik ágra és énekelt. Érdeklődve ültem fel és néztem a madárka irányába. Mosolyogva pillantottam a tó irányába, mellyel egy szinten volt a Nap. Igen, lassan végleg eltűnik. Vissza dőltem és élveztem, hogy a madarak énekelnek. Kivételesen úgy éreztem, hogy csak nekem, köszönet kép. A lágy dallam teljesen elnehezítette a szemeimet, az utolsó emlékem az, hogy ellep a sötétség, amit itt éjszakának neveznek. 

~×~      

Léptekre és sutyorgásokra riadok fel. Szemeim kipattantak és szembe találtam magam a hosszú, sárga fénycsóvákkal. Zseblámpák. Engem keresnek. Az adrenalin szintem szinte az egekbe szökött, s rohanni kezdtem. Csak futottam, nem tudtam pontosan, hogy merre. A fák csak suhantak el mellettem. A fénycsóvák a fejem felett cikáztak. Halk beszédet hallottam magam mögött. Zavartan néztem körbe, menedéket keresve. Észre vettem egy viszonylag vastag törzsű fát, majd gyorsan mögéje futottam, s elrejtőztem. Lihegve tapadtam a fához, próbáltam légzésemet le lassítani. Kikukucskáltam a fa mögül, lélegzet visszafojtva láttam a sok embert, ide oda mászkálni. Az egyik - magas volt és fekete kabátot viselt - megfordult és rám világított. 
- Hé! Ott van valami! - kiáltotta, amilyen gyorsan csak tudtam át rohantam egy másik fa mögé, elrejtőztem a kíváncsiskodó népek elől. Kinéztem egy pillanatra a fa mögül, az emberek az előbbi rejtekhelyem körül nézelődtek. Megpróbáltam minél csöndesebben felkapaszkodni az egyik faágra, feljebb haladva elcsendesült a nagy zaj, már nem hallottam a halk szó váltásokat. Minél feljebb másztam, annál jobban tört rám a szabadság érzete. Szinte a már a legtetején voltam, s ott fenn leültem, fejem a fatörzsének támasztottam. Tekintetem az ég felé fordítom, elmosolyodom a Hold láttán. Eszembe juttatja az otthonom. 
Otthon; a szobámból egyenesen látni lehetett a Holdat, sőt még a többi bolygó is látható volt. Mindig, minden este mikor lefeküdtem aludni, a Hold bevilágított a szobámba. Megnyugtató volt, a fény az egész szobát elárasztotta, rá vetődött minden tárgyra, apró dolgokra. Apukám minden este, pontban mikor a Hold feltűnt a csillagos égen, bejött elköszönni. Gyári munkásként dolgozott egy Robot gyárban. Ők tervezik és gyártják a felügyelő robotokat. Anyukám egy embernél dolgozott, egy gazdag embernél, akié volt az egész gyár. Szobalányként kereste meg a pénzt, amiből megéltünk.
Nagy levegőt vettem, majd elrugaszkodtam a vastag faágról. Célba vettem a következő fa egyik vastag ágát, majd azt megfogva felmászok rá. Ezeket a mozdulatokat még párszor megismétlem, úgy hogy automatikusan haladok. Észre se veszem, hogy fogynak a fák, én még mindig rugaszkodok az ágakról. Szakadatlanul repültem, fáról-fára, ágról-ágra. Aztán egyszer csak abbamard az erdő és én zuhanok. Zuhanok, mivel nem voltam elég figyelmes. Egy kemény falnak, jobban mondva egy hegyomlásnak ütköztem. Arcom fájdalmas grimaszba torzult, ahogy lecsúsztam az éles sziklák mentén. Majd nagyot puffanva az földre értem. Nagyon fájt minden porcikám, de nem volt időm a fájdalmaimra gondolni. Mentsvár után kutatva, egy barlangot látok. Nem gondoltam végig - mint általában, hogy mit cselekszek. Csak bevonszolom magam a sötét, menedéket nyújtó üregbe. Hátam a hideg sziklának támasztom, fejem pedig az erdő felé fordítom, hogy lássam, ha valaki megközelíti a rejtekhelyem. Tekintetem megakad a Holdon, mire szomorúan sóhajtok egyet. Szemhéjam elnehezedik, pilláim ólom súlyként csukodnak le. Majd a barlangot, s testem minden szegletét, elnyeli a reményt nyújtó sötétség.

Redcrescent; Chapter One

2014.03.01. Föld

Zayn Malik

Ahogy anyám kérte, kivittem a szemetet. Az utca csendes volt, a tőle megszokott nyüzsgéstől. Nem láttam egyetlen lelket sem, még a jól berúgott csávókat sem. Semmilyen ,,rossz lány" nem igyekezett bárokba, night clubokba, vagy éppen egy gazdag pasas ágyába. Ahogy mindennap, anyám most is, mint mindig otthon a laptopja felett görnyedt, vagy a munka helyén. Nem olyan, hogy bent ül és bepötyög pár információt, majd hazajön, hanem itt kutatnak, s azonnal a helyszínen kell legyen, ha bármi történik. Igen, ez az egyik kutatató labor, a több millió közül. Anyámat ebbe vették be/fel, mert tökéletesen megfelelt a kisugárzásával. Jó ez nem igaz, hanem ez apám cége, vagyis hogy a VOLT apám vállalata. Szerette anyámat, és Ő is szerette, szerették egymást, de az apámnak ez nem volt elég és egyik napról a másikra eltűnt. Vagyis szó nélkül lelépett, de mindent anyára és rám hagyott. Anyának és Tashanak nagyon nehéz volt, főleg anyának. Teljesen befordult. Aztán egy nap jó kedvvel tért haza. Azóta minden vissza állt a rendes körforgásba, bár én még mindig kételkedem abban, hogy minden rendben van.
Mindig elegáns ruhákat, és szépen kontyba fogott hajat viselt, velem ellentétben. Igaz hisz benne, hogy egyszer az Ő nyomdokaiba fogok lépni. De ehhez nekem ehhez semmi kedvem, inkább a haverokkal deszkázni, lógni, cigizni, lopni szeretek. Mármint a lopni az egy elvont fogalom, szóval hogyha bármid is eltűnik, ne rám gyanakodj. Szóval ma is egész nap lógtam, ezért mérges rám, és persze ezért küldött ki ilyen későn, hogy dobjam ki a szemetet. Csak akkor csinál ilyet, mikor mérges rám. De amúgy szeret engem és én is szeretem Őt, ezért szívatjuk állandóan egymást. Megértem, hogy teljesen kiakad, azért, hogy naponta hozom haza az igazolatlant meg az egyes-ketteseket, jobb esetben hármasokat. De hé, Einstein sem volt mindenből kitűnő! Amúgy is Ő tehet mindenről. Ő küldött el egy rohadt fő sulira, hogy szakosodjak, majd egyszer aztán a nyomdokába lépjek. Én ezt nem akarom! Én más vagyok, én nem Ő vagyok, én Zayn vagyok, a helyi fenegyerek. 

A kukába belerúgva az nagyot fordul a levegőben, aztán a földre zuhan, mint egy angyal, akit az imént kergettek el a Mennyből. Vigyorogva figyelem, ahogyan a szomszéd kukájában lévő szemét szanaszét terül a földön. Naponta szokta kérdezni tőlem Thalia - így hívják a szomszéd bácsi unokáját -, hogy hogyan is került ki belőle az a sok-sok szemét. Én persze a mosolyomat visszafojtva válaszolom; hogy nem tudom. Csak elszokott mosolyodni - mint, ahogy minden lány, akivel szóba állok - és az egyik hajtincsét tekergeti. Egyszer komolyan kipróbálnám én is. Miért jó érzés ez, és miért érzik azt, hogy ha ezt csinálják nem látom, hogy igazán zavarban vannak? 

Vállat vonva elindulok az utcán, persze az ellentétes irányba, mivel semmi kedvem hazamenni. A fejemben ide-oda cikáznak a gondolataim, ezzel pedig teljesen más embernek érzem magam. Nem szoktam gondolkodni, se anyáról, főleg apáról  nem. Csak mentem és mentem, a lábaim egymás után érintették a földet és már nem csak sétáltam, mire észbe kaptam az agyam rohant. Vagyis nem az agyam, hanem a testem az agyammal. Mivel nem nagyon szoktam gondolkodni, főleg nem a családomon. De én a saját testem ura vagyok, nem? Tudnom kéne hogy mi fog történni velem, mikor elkezdek gondolkodni egy adott témán. Vagy mégsem, tulajdonképpen nem lehet tudni.
Mikor feleszméltem és lassítottam a lépteimen, észre vettem, hogy az iskola kapujánál állok. Bár csend van, tudom valamelyik tanár éppen ordít az egyik gyerekkel. Ha én ott bent lennék, akkor biztosan én lennék az a gyerek. Az arcom valamiért a második emeleti ablak felé fordítom. Igen, az az én volt osztályom. Ha nem csaptak volna ki, két évvel az érettségi előtt, itt tudtam volna elvégezni, de hát ha nem, akkor nem. Nem mintha érdekelne. Csak ott vannak a haverok. Igaz nem az összes, mert ők az én barátaim, - jobban mondva spanoknak nevezzük egymást - nem mások, mint azok akik velem együtt lógnak az iskolából. Mármint ők a gimnáziumból, én pedig nem más honnan mint az egyetemről. És nem akármilyen egyetemről, az Oxford-ból. Nem csoda, hogy anyám ki van rám borulva emiatt, hiszen egyesek szerint ez a legjobb egyetem a városban, sőt az egész világon. Oda kéne járnom, lediplomáznom. Anya ezt akarja. De engem megint senki sem kérdezett meg, hogy én mit akarok elérni az életben.
A fejem fölött egy igen nagy madár száll el. Sasnak nézem, ha ez itt lehetséges. Jó, bevallom Bradford-ban vagyok. Fel sem ültem a buszra, ami elvitt volna az egyetemre. De még a kocsim benzinét sem fogom fogyasztani ez miatt. Ugyanis, rohadtul leszarom.
Az iskola előtt vagyok. Nem, tényleg nem az Oxford előtt, hanem a helyi iskola előtt, mivel ide jár az egyik húgom. Magunk közt szólva, az egyetlen húgom. Tasha-nak hívják, 14 éves. Én adtam neki a nevét. Mivel még messze lesz, hogy kicsöngessenek, a közeli park felé folytatom az utamat. A lábaim automatikusan a kedvenc padom felé visznek. Helyet foglalok,  majd miután elővettem a telefonomat fel megyek Facebookra. Nem, nem vagyok az a közösségi ember, aki éjjel-nappal a neten szörfözik. Facebookról annyit, hogy jött 51 értesítésem, hogy ne felejtsek elmenni a heti eseményekre, amikre jelentkeztem, valamint 8 ismerősnek jelölés és 6 üzenet az exemtől.
Nem igaz, hogy nem érti meg, hogy itt a vége. Az egy dolog, hogy én... hm, hogy is fogalmazzak szépen? Megcsaltam. De azért, mert láttam, ahogy volt pasijával enyeleg egy házibuliba. Ahová - nekem köszönhetően - meghívták. Annyira részeg volt, hogy félmeztelenül rá mászott minden ott tartózkodó hímnemű lényre. Az elején még a haverokkal röhögtem rajta, de amikor felment az emeletre az exével és később beremegett a plafon, totál kiakadtam. Természetesen a bosszú és a bennem szétáramló pia vezényelt. Lefeküdtem a legjobb barátnőjével.
Elmélkedésemből a nem messzi iskola csengője zavart vissza a jelenbe. Mosolyogva vágtam zsebre a kezem a telefonommal együtt, s megiramodtam az iskola felé. Csak egy útkereszteződés választott el a túl oldalon lévő épülettől. Nagyon forgalmas erre felé az összes út. Nem értem minek építenek forgalmas utak mellé kisgyerekekkel tömött házakat.
A nyüzsgést egy vérfagyasztó sikoly rázta fel: - Floraaa! - fejem jobbra döntöttem és láttam, hogy egy kislány fut az úton száguldó kocsik felé.
- Flora, állj meg! - kiáltotta neki - a nagyon dögös - anyukája. A kislány nevetve futott tovább.   Mellém érve rám emelte nagy kék szemeit és indult volna tovább. De elkaptam kicsi, törékeny karját és vissza rántottam magam mellé. A következő pillanatban elsuhant előttünk egy autó. Szegény kislány annyira megijedt, hogy sírva bújt oda hozzám.
- Hé! - guggoltam le mellé - Ne sírj, nincs semmi baj.
- Anyát akarom - szorított magához, mire nevetve felkaptam az ölembe.
- Mindjárt meg kapod anyát - mentem oda a sexi anyukához. A kislányt leraktam, mire oda futott az anyukájahoz.
- Flora, hányszor mondjam még, hogy ne futkározz az utcán?! - suttogta mérgesen, miközben magához szorította a lányt.
- Bocsánat - morogta az édesanyja vállába - De mondtam, hogy létezik Superman...
- Nem hinném, hogy ez logikus - vakartam meg a tarkóm mosolyogva. Az iskola felé nézve észre vettem Tasha közeledő alakját.
- Nekem most mennem kéne - fordultam meg, majd intettem egyet - Örültem!
- Várj - kapta el a kezem a kislány anyukája - Köszönöm, hogy megmentetted a kislányom életét.
- Ugyan, semmiség - mosolyogtam rá. A kislány oda jött hozzám és átölelte a lábam.
- Hogyan hálálhatom meg? - erősködött az anyuka. Majd eszébe jutott valami és kezet nyújtott - Jessica. Jessica Parker.
Vigyorogva elfogadtam jobbját és megráztam. - Zayn Malik.
- És téged hogy hívnak? - guggoltam le mosolyogva a kislány mellé. Pici, halvány rózsaszín száját kinyitotta, majd meggondolván magát újra összepréselte.
- Ó, szóval nem szólsz hozzám. Oké - álltam föl tetetett sértődéssel - Viszlát! - indultam el húgom felé, aki eddig messziről figyelte az eseményeket.
- Flora vagyok! - szólt utánam egy vékonyka hang. Mosolyogva megfordultam és integettem neki egyet.
- Szia Flora! Viszlát Jessie.
- Szia Zayn - köszönt nekem Jessie - Ő az én hősöm...
- Nem Anya, ő a Superman. - veszekedtek egymással. Az első kérdés ami bevillant az eszembe az az volt, hogy egy ilyen fiatal nőnek hogy lehet egy öt éves kislánya.
- Hé bratyó! Látom össze szedtél egy anyukát - köszöntött Tasha - Mit szól hozzá anya?
- Egy, semmi köze hozzá. Kettő, nem rá másztam. - mutogattam neki, mire még szélesebb lett a vigyor az arcán.
- Szóval akkor a kislányra másztál rá? - tapsolt kettőt, s intett hogy kövessem - Gyere már te tuskó!
Megforgattam a szemem és utána siettem. Mosolyogva kezdte el ecsetelni, hogy mi történt a suliban. Jó társaságban, jó témával csak úgy repül az idő. Számomra a művészet az ideális téma. Anya és apa - mikor még együtt volt a család - nem nagyon támogatta az ötletet, hogy a zenével vagy akár a festéssel foglalkozzak. Ezért gondolták úgy, hogy kezükbe veszik az életem irányítását és beírattak a világ egyik legjobb egyetemére. Nem engedték, hogy Művészeti fősulira menjek. Igaz, minden úgy kell legyen, ahogy ők mondják. Bocs, mondták. Mivel 'édesapám' két éve szó nélkül lelépett. Most röhöghettek, hogy 21 évesen az anyámmal élek. De valakinek vigyáznia kell rájuk, és ez a szerep rám maradt. Mivel más férfi most nincs a családban.
- Hahó! - lengette meg az orrom előtt a kezét - Figyelsz te egyáltalán? - fonta össze a karját a mellkasán Tasha.
- Pesze hugicám - borzoltam össze a haját - És mit alkottál?  - tettem keresztbe a kezem én is. Már csak két utca és otthon vagyunk. Délután fél hat. Mondom gyorsan megy az idő.
- Á, semmit. Csak az volt a feladat, hogy rajzoljuk le a hősünket.
- És? Kit rajzoltál le? - kérdeztem izgatottan - Supermant vagy Batmant?
- Téged - hajtotta le a fejét zavartan, majd a cipőjét kezdte el tanulmányozni. Meglepődtem. Én mint hős? Szeretek másoknak segíteni. Ha negtehetném akkor mindenkinek megoldanám a problémáit. De én nem vagyok hős. Kicsit zavarban voltam. Hiszen ő a testvérem és bármit megtennék érte és anyáért.
Beállt közént a csend. Nem az a kínos, hanem az a megnyugtató. Mindketten a saját gondolatainkba merültünk.
- Szerintem tök jó lett... - törte meg a csendet, mire vigyorogva felé kaptam a fejem - Főleg, hogy itt is sokan rajonganak érted. Lassan kéne neked egy rajongói oldal.
- Haha, megmutatod? - dobtam át a karom a vállán. Mosolyogva leseperte a kezeimet a vállaról és előkereste a kulcsát. Közben haza értünk. Fel sem tűnt. Beléptünk a nagy gesztenyefa ajtón, s ledobtuk a cipőinket, majd a lépcső felé vettük az irányt.
- Gyerekek! Haza jöttetek? - szólt ki anya a konyhából. Tashával egymásra néztünk, majd egy aprót bólintottam. Nagyot sóhajtva megfordult és elindult a konyhába. Nagy mosollyal az arcomon neki döltem az ajtó félfának és figyeltem ahogy sürögnek-forognak.
- Megterítenél Zayn? Ne csak állj ott - mosolygott rám anya, majd egy oszlop porcelán tányért nyomott a kezembe. Mosolyogva megforgattam a szemem és lepakoltam az asztalra.
- Hány személyre? - néztem hátra a vállam fölött. Anya éppen kiszedte a sült csirkét és megtörölte kezét egy konyharuhába.
- Öt személyre - mosolygott  rám, majd karon ragadta Tashát és maga után húzta a fel a lépcsőn. Hát oké. Ez furcsa volt. Kiraktam az öt tányért, utána kerestem öt villát és öt kést. Miután megterítettem, helyet foglaltam a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. Épp híradó ment. Utálom a híreket. Folyton lopásról, gyilkolásról és más-más szörnyű dolgokról tájékoztatja az emberiséget. Gyorsan elkapcsoltam. Valami zene csatornára kapcsolódott, ahol pont az x-faktort reklámozták. 'Ha elmúltál 16 és remek hangod van, jelentkezz!' Szemöldököm a magasba szökött, ahogy az ilyen féle műsorok segítségével felfedezett sztárokra gondoltam. Azok nem is sztárok. Kamu az egész. A szőr föl áll a hátamon.
- Zayyyn! - kiáltott le Anya az emeletről  - Nézd meg a sütőt!
- Rendben anyaa! - kialtottam vissza, miközben át slatyogtam a konyhába. Leguggoltam a sütő elé és megnézten a benne barnuló süteményt. Hm, kicsit égett szaga volt. Megpróbáltam kinyitni a sütő ajtaját, de beragadt. A füst kiszivárgott egy kis résen és szét terjett a konyhába, majd az egész lakást ellepte. Köhögve próbáltam meg kitépni az ajtót. Már majdnem megfulladtam a füstbe, mialatt a sütőt feszegettem. Utolsó próbálkozás erejéig bele adtam apait-anyait, vagyis minden erőmmel az ajtóra koncentráltam. És láss csodát az ajtó kinyilt. Igaz, a kezembe maradt, de a lényeg hogy nem gyullad fel semmi.
- Úristen Zayn. Jól vagy? - rohant le anya a lépcsőn, Tashaval a nyomában.
- Te tönkre tetted a sütőt? - rikoltott rám, én pedig a kezembe tartott ajtóra néztem. Majd mintha leprás lenne eldobtam, a tárgy pedig éles zajjal ért földet. - Kösz, jól vagyok. - csúsztam le a konyhai szekrénynek dőlve. Tasha kuncogva fölvette a sütő ajtót, majd azzal a szöveggel, hogy mindjárt jön, kilépet a faajtón. Köhögve megkapaszkodtam a konyhapultba és megtöröltem a homlokom. - Sajnálom - pillantottam le szomorúan anyára.
- Semmi baj - simította meg a vállam - Menj, öltözz át! - kivette a sütőből az alkotást és elszörnyedve vette észre, hogy egy lomhalmazzá vált a süti. Vigyorogva megvontam a vállam és felrohantam az emeletre. Felkaptam a fekete törülközőm és besiettem a fürdőszobámba. Miután lezuhanyoztam, kiszálltam és a törölközőt magam köré csavarva álltam oda a tükör elé. Mondjon bárki bármit én szeretem magamat nézni. Különböző fejet vágva, grimaszolva nézett vissza rám tökéletes Zayn a tükörből. Vigyorogva elővettem a fogkefémet, nyomtam rá fogkrémet és ide-oda mozgatva megmostam a fogam. Kilépve a fürdőből elő kerestem egy új alsót. Oda lépve a szekrényemhez elővettem egy fekete csőgatyát és egy fehér feliratos pólót. Magamra kapva a cuccokat rohantam le a nappaliba, mivel csengettek. Neki dőlve a kanapénak vártam, hogy valaki nyissa ki asz ajtót. Anya miután megnézte magát a tükörben és megigazitotta ruháját, oda sietett a bejárati ajtóhoz.
- Isten hozott nálunk! - tárta ki az ajtót. Majd két személy belépett rajta. Egy idősebb férfi és egy fiatalabb fiú. Gondolom a fia volt. - Gyertek beljebb! - invitálta őket beljebb.
- Ő itt a fiam Zayn. Köszönj szépen! - karolta át a derekam - mivel csak addig ért - anya.
- Üdv. Zayn vagyok, mint az már kiderült. - hajoltam meg előttük vigyorogva. Anyám mosolyogva oldalba vágott és oda súgta, hogy viselkedjek.
- Szia, Jason vagyok! - nyújtotta kezét a fiatalabbik fiú. Mosolyogva elfogadtam, s jól megráztam. - Ő pedig az apám...
- Szia Zayn. Christophel vagyok. Anyukád sokat mesélt már rólatok - fogott velem kezet Chritophel - Mintha azt mondta volna van egy húgod.
Mint egy végszó kicsapódott a bejárati ajtó és belépett rajta Tasha. Dzsekijét föl akasztotta, cipőjét hanyagul ledobta. Miután észre vette, hogy ott vagyunk és őt nézzük -főleg Jason-, zavarba jött. Nevetve rá mutattam, hogy tessék itt van. Ő csak megforgatta szemeit és Anyára nézett. - Bocs a késésért.
- Semmi gond. Gyertek, együnk. - invitált be mindenkit a konyhába. Vacsora közben minden féléről szó esett. Anya és Christophel nagyon élvezték egymás társaságát, és úgy vettem észre hogy Tasha is megtalálta az összhangot Jasonnel. Néha én is hozzá tudtam szólni egy-egy témához. És ahogy elnéztem a társaságot, észre vettem hogy anyám boldog. Lehet meg találta azt a férfit, aki majd betölti apám helyét, s az én helyemet is. Az est további részeben anyám és Chris a konyhában beszélgettek, míg mi - Tasha, Jason és én - bementünk a nappaliba és videójátékoztunk. Egy idő után meguntam és elköszöntem, majd felvonultam a biztonságot nyújtó szobámba. Fáradtan lekaptam a pólómat, majd bedőltem az ágyamba. Sóhajtva átfordultam a másik oldalamra és kinéztem az ablakon. A Hold besütött az ablakon, egyenesen a szemembe és ezért valamiért úgy éreztem, hogy valami közeleg.

Redcrescent; Prologue

2157.02.34. Huntenia

A lány tudta, hogy eljött az idő. Tudta, hogy most kell megtennie. Megtennie azt, amit annyira nem szeretett volna. Megtenni azt, amit idők óta nem tett már meg. Nem élte át ezt az érzést. Ezt a felettébb jó érzést, s most itt volt az idő, hogy újra átélje.

Már napok, hetek, sőt hónapok teltek el, hogy nem jött ki a szobájából. Senki, még a szülei sem tudták rá venni, hogy kimozduljon onnan. Az ajtaján nem ment ki senki, és nem is jött be semmi. Fel kelt, megnézte magát a tükörben. Az elmúlt időkben nagyon sokat fogyott, ezért a hajlatoknál, mint például a könyökénél kiálltak a csontok, szinte ijesztő hegyességgel, és félő volt, hogy átszúrja a bőrét. Azonban nem csak a testének lett más alakja, hanem az arca is beesett volt, arccsontja sokkal jobban kiállt ezzel inkább ijesztővé tette az egész összhatást. A kék szeme, és a vörös haj koronája ijesztően világított a sötétben. Ahogy a holdfény rávetődött az este folyamán, nem csak saját magát rémisztette meg, hanem a Huntenián élő összes élőlény. Igen, kijött a szobájából, de nem az ajtón keresztül tette azt, mert úgy szembe kellett volna néznie a szüleivel. Az ablaka mellett egy nagy diófa van, s az egyik ága majdnem beért a szobájába. Lemászott a fáról és most az egyik utcában baktatott. Muszáj volt eljönnie, nem hagyhatta hogy otthon történjen meg az a dolog, melynek eljött az ideje. Most éppen az erdő felé rohan, már csak pár méter választja el a szabadságától. Beért, de várnia kellett. Mint mindig, most is várnia kellett. Az erdőben lévő tavacska felé tartott, ott leült és várt. De nem történt meg. A lány tévedett. Vagyis nem a lány tévedett, hanem rossz információt adott neki a Tanács. A lány fel állt, és mit sem törődve a Tanáccsal, hazafelé indult. Már kezdett elege lenni abból, hogy folyton ismeretlen leveleket kap. Az egyik nap - mikor legelőször kapott levelet - éppen haza tartott az iskolából és egy levél pottyant az útra. A lány izgatottan vette kezébe és nyitotta ki. A levél olvasása közben a mosolya fokozatos lekonyult, majd végül eltűnt. Még a szüleinek sem merte megmutatni. Azóta két levelet kapott, mind a kettőt a szél fújta be az ablakon. Az eddig kapott összes levélben figyelmeztetés állt. Figyelmeztetés arra, hogy telihold idején hagyja el otthonát. De mi az istenért? A lány még nem jött rá. Eddig komolyan vette, de kezdi elveszteni a türelmét. Ezért is siet most haza. Az elmélkedésből egy hangos sziréna szó veri föl. Igen, majdnem elkapták az őrző robotok. Elkellet bújnia egy fa mögé, hogy nehogy rajta kapják. Azon hogy éjjel kint bóklászik, hiszen ezt szigorúan tiltja a Törvény. A levegőt vissza tartva, teljes erejével simul neki a fának. A háta mögött szkennelést hall. Amint észhez tér, a piros fény beazonosította a testét. Elkésett. A robot monoton hangon ejtette ki nevét, és elhurcolta a hold fényében. 

Reggel a lány sajgó fejjel kelt, és egy elég kényelmetlen pozícióban. Ki volt csatolva egy ágyhoz. A nyaka sajgott, nehezére esett mozogni, de körül nézett. Nem tudta beazonosítani, hogy hol van. Körülötte minden modern szerkentyűk voltak. Ilyet még sose látott. Náluk, Rondie-ban nem voltak ilyen fejlett dolgok. Volt bent egy Őrző, aki egy ember volt - mint Ő és a többi ember -, csak rajta vezetékek voltak. Éppen szólni akart neki a lány, mikor bejött egy robot a szobába. Fémes zörgés hallatszott, majd elkezdte tolni az egyik ágyat. Az ember, vagyis az embernek kinéző valami, távozott az ajtón, de robot benn maradt. Megadóan sóhajtott. Elment az egyetlen esély a kijutásra. A robot oda állt az ajtó elé és érdeklődve figyelte Őt. A lány sóhajtva fordult az egyetlen fény forrás felé, a picinyke ablakhoz. Ahonnan besütött a holdfénye, erőteljes fényével szinte felégette. A lány megbabonázva nézte a Holdat, s elöntötte testét a forróság. Mit éreznél ha beléd csapna a villám? Ő pontosan ezt érezte. Az ereiben föl forrt a vér és szeme kidülledtek. Fájdalmasan felordított és háta ívbe feszült. A szeme már nem kék volt, hanem teljesen fekete. Karján az erek feldagadtak, állkapcsa megfeszült. A Hold teljesen átvette az uralmat a lány apró teste felett. A bal karját, utána a jobb karját tépte ki az Őt fogva tartó csatok alól. Az lányt felügyelő robot egyenletesen, kimért lépéssel oda ment hozzá és megpróbálta lefogni. Bár ne tette volna. A lány dühös volt, s ki tépte a robot egyik karját. Majd a másik következett. A robot vinnyogva próbálta védeni magát a Hold fogságába esett lánytól. De hiába. A lány ráugrott és két kézzel fogva a fejét kitépte a helyéről. A robot darabjai megsemmisülve hullottak a földre. Ő pedig fogta a robot fejét és azzal kidobta az egyetlen menekülési helyet, az ablakot. Szabad utat engedve ezzel magának. A lány megragadva a lehetőséget, futásnak eredt. Egy kvárió éppen indulni készült. A lány merészen megiramodott felé, majd föl ugrott rá. Az emberek akik benne voltak, ijedten nézték a megvetemedett szörnyet. Igen a lányt. Kifeszítette az ajtót, majd az embereket kihajítva helyet foglalt a kvárióban. Elszörnyedve nézte, hogy csupa vér. Majd fejét megrázva fordult az irányítópult felé. A lány elszörnyedve a céltól, hátra dőlt és megpróbálta csillapítani a vérzését. A cél, ami ki volt tűzve a kváriónak, eléggé meglepte a lányt, hisz még sosem járt ott. Sőt még nem is hallott róla sokat, csak néhány beszédfoszlányban csípte el az utcán. Egy kicsiny kis bolygó, ahol van víz, föld és növények. De nem annyira fejlett a technológia mint a Huntenián. Igen, a lány a Föld felé tart. 

Köszöntő...

...vagy valami olyasmi!

Isten hozott a blogunkon!

A blogot az egyik barátommal terveztem el és nem sokára meg is valósul!  Nem szoktam ilyen köszöntőt írni,  de most ehez fohászkodtam. Mindenkit szeretettel várunk, és szeretnénk neki egy emlékezetes élményt nyújtani. 

A blog hamarosan, hivatalosan is kitárja kapuit. 

A blog, mely a Vörösfélhold nevet kapta, hamarosan neki indul a hullámvasútnak.

Kezdet:  2014.02.06.

Üdvözlettel:  Rebecca  és Vivien